Röviden semmi...

Egy körforgásnak élem meg a körülölelő világot. Van benne valami jámbor sziszifuszi rohanás. Rohanás... akarás? Ugyan ott vagyok, ahol egy esztendeje, mi változott... a korunk.  A napi fájások ugyanazok, nem jó helyre kerültem, nem ezt akartam. Lenni a magam ura és azt szeretni, kit szívem választ... Jól nem tudnék választani, csak szívből. Mit érezhet a másik nem tudom, nem érzem, mit érezhet, fáj-e neki az, ami nekem annyira fáj? A múltba temetett megcsonkított akarat, a véget nem ért mozdulat, a befejezetlen tett, a ki nem teljesedett önzésünk... 

Tettük, amit tennünk kellett, ott és akkor ez volt az egyetlen döntésünk, ma már világos megmásíthatatlan, de helyes vajon? Helyes nem azt tenni mire vágyunk, helyes nem úgy cselekedni minek mi örülnénk, helyes nem boldoggá tenni önnön magunkat? 

Múltból táplálkozom. Sajnos a végtelen is véget ér... Minél távolabb vagyok az időtől, annál gyöngébbnek érzem magam, távolodom, s annál jobban fáj. Nem érzem azt mit éreztem, nem tudom velem van-e még, legalább gondolatban. Már nem is emlékszem mit érzett, érzett egyáltalán, volt ott valami, létezett vagy csak kusza gondolataim emelték piedesztára, s magasztalják emlékként egekig. 

Most, ha ott vagyok sem érzem, maradnak a kétségek. Egy volt a gondolatuk valaha, volt közös pillanatunk.

"Kegyed keres valamit?" - mélyen a ködbe veszett érzelememlékek között. Keresi a pillanatot, mit én sem látok tisztán, talán csak kusza kép álmaim szövevényes labirintusában, de hisz' keresi, hát még is csak létezett?

Oly keskeny a mezsgye a remény és csalódás határán, hol boldog lehet az ember, még nehezíti is a rohadék Einsteini elme dimenzionált világában, ott voltunk e vékony mezsgyén, de nem ugyanaz az idő. Volt és cselekedett, látott - ugyan az a bódító akarat mely a lelked mélyére hatol és onnan feltörni készül, hogy tett legyen belőle, s ne csak akarat, ugyanott... ...de nem akkor. Mintha csak várnék valamire, de az már volt itt és várt - rám várt. Most mire várok? Változik valami? 

Egy valami semmi képen sem...

...a gondolataim! 

így  helyesebb: Tell Her

I don't think I could endure
If I let him (her) walk away...

Nem hiszem, hogy elviselném, ha elengedném...

 Nem akartam én beléd szeretni, feltételezem, hogy Te sem határoztad el előre. De amikor találkoztunk, világos volt, hogy egyikünk sem ura annak, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, annak ellenére, hogy sok mindenben különböztünk, és ezzel valami rendkívüli, gyönyörű dolog vette kezdetét. Velem egyetlenegyszer történt ilyesmi, ezért van az, hogy minden együtt töltött perc oly mélyen az emlékezetembe vésődött. Soha nem felejtem el egyetlen percét sem. 

- Mit csinál?
- Álmodok.
- Ébren?
- Ébren.
- Úgy nem lehet.
- Én tudok.
- Hogyan?
- Azt nem tudom, de nekem megy.
- Miről álmodik?
- Mindenről, ami jó.
- Például?
- Egy tökéletes világról.
- És mire jó ez?
- Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarok, egyszerűen csak boldognak lenni.
- Akkor, ha nem álmodik szomorú?
- Nem, csak nem mindig vagyok boldog.
- De mindig vidámnak látszik!
- Úgy látja.
- Az hogy lehet?
- Mert azt akarom, hogy úgy lássa.
- És, hogy csinál úgy, mintha boldog lenne, ha nem az?
- Egyszerűen. Csak elmegyek az álomvilágomba.

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
 

Hogyan is érvényesülhetne, ha érzései nem kifejezhetők? Ne beszéljen róla!
- Minden szó és írás fölösleges - mondja csilingelő hangon - a tettek magukért beszélnek.
De olyan könnyű félreérteni egymást, nem mindig elég a pillantás, de csitt! Pedig minden szava igaz, oly sok éve nem változnak érzései, mindig meg-meg remeg keze, ha a közeledik. Nem számított megannyi udvarló, oly sok bántás, hisz tisztán, önzetlenül szereti. Nem a saját boldogságát keresi, ritka. Még az életét is áldozná érte, ha boldognak látná, egyszer már lemondott róla, most meg annyira sem engedte közel magához a Nő, de éget most is. Talán annyira, mint akkor tizenegy esztendeje, de csak tűr, némán tűr.
Már beletörődött, talán, hogy soha nem lehet boldog, de a felismerés fáj, s nem áll készen egy új fejezetre az életében. Olyan sokan bántották, bántják, talán olyanok is akinek szeretniük kellene.
De kinek is mondhatná el érzéseit, csak egy halk céltalan fohászt suttog a feje felett lebegő sötétbe. „Kívánok valamit, de ne mondom el senkinek. Bármit. Akármit. Most hiszek benne, hogy valóra válhat. Nem tudom, hol fog érni a következő csoda, a következő mosoly vagy mikor válik valóra a kívánságom. (…)”

Végre
Most hogy végre látlak,
Van kire gondolnom,
Végre
És ha meg nem is kívánlak,
Azért lesz miről álmodnom,
Eszembe jutsz
És elénekellek,
Szóvá teszlek,
Újjáteremtelek,
Csak engedd meg.

Végre
Meríts erőt a szóból,
Amely hozzád beszél,
Végre
A szemed tüzének hódol
A vers, amely miattad él,
Így lettél múzsa,
Így köt majd gúzsba
Egyetlen dallam,
Hogy végre szabad legyél,
Hogy többé ne félj,
Hogy többé ne félj.

Nem kell, hogy észrevedd,
Mert meg sem értheted,
Nem látja szép szemed,
Hogy az átok alól
Végre
Feloldoztál,
Zavartan felnevetsz,
Örülsz, hogy itt lehetsz,
Engem nem gyűlölsz, nem szeretsz,
De az átok alól
Végre
Feloldoztál.

Végre
Egy kérdésre vár csak a válasz,
A titkod hadd legyek én
Végre
Ha a boldogtalanság fáraszt,
Talán jóvátehetném
Bizonytalan
És egyszerű szándék,
Maga a játék
Az igazi ajándék
Csak ne dobd el még
Csak ne dobd el még.

Tikkasztó hőség van, már szinte hallani a hőségtől táguló, repedező kövek pattogását. Szinte zenélnek, adva a ritmust a tücskök forróság és amúgy unalom űző ciripeléséhez. A megszokottnak nem nevezhető látogatásra tért be a férfi a kis kereskedésbe, de ha mégsem lenne már hiányozna a látogatás. Szinte naponta találkoznak, talán várják is ezeket a kis semmitmondó találkozásokat, mintha csak egymásra várnának. A Férfi a Nőre a Nő a Férfire.
Vagy a Csodára várnak?... Majd ma, ezzel a bizalommal lépett be a Férfi.
- Uram! - a kézcsók
- Kisasszony!
Olyan csodában volt ma része a férfinek, nem is érti mitől lett olyan erőtlen, a hőség, vagy a titkos találka? A Kisasszony szikrázott ma, csillogott, fénylett, igézett, s idézett megalkuvó fiatalságot, bájt. S tagadhatatlan, meztelen sem lehetne szebb. Valami földöntúli ragyogás, érzékiség egy képtelen képzelet fátyla mögül elő lépő Nő, ma ő a Csoda. Ma ő A NŐ - így csupa nagybetűvel. 
A férfi habog valami bókot, de leginkább tekintetét kényezteti. Fürdik a Nő szépségében, fényében. Lelke megtelt boldogsággal, el is felejtette a napi sérelmeit. Tegnap, mi is volt tegnap? Volt egyáltalán tegnap? Mintha az idő itt megszűnt volna tovább folyni, kilépett az ösvényről, s a homokszemcsék is megálltak a levegőben lebegnek, néha egymásnak ütköznek, de le nem esnek a homokórában.
Bárcsak füröszthetné magát mindennap e ragyogásban.
Mi az ami így emlékezetessé tette a pillanatot?
A sosem látott lila ruhácska?
Nem, ma ragyogott a Nő.
- Uram! - egy kézcsók.
- Kisasszony!... Köszönöm!... Holnap?
- Talán!
 

Ember, termtetett szeretetre - testet, lelket  melengetve. Keveset tettem e helyen, de egyet nem feledhet, szerettem. Lehetetlen rendbe tennem ezt, elengedtem, ezer esztendeje. Feledtem? Lehet, de nem vesztettem el egyszer sem! Kellene egy hely neked, s nekem.

- Uram! - egy kézcsók... Esik szakadatlan, amolyan végtelen zápor, már egy napja. Tetétlen és egyensúlytalan lebegés, megszólított és megszólító között. Hűvös van! S a válasz is csak egy fejbiccentés. Ma ápolatlan, nem megszokott, de ez az eső, mindent mocskossá és büdössé tesz. Szinte a bőréig ivódik az a mocsárszag az embernek. Kellemetlenül is érezte magát így. Jelentéktelen.
Ma valahogy nem vibrál a levegő, túl nagy a magány és a kínos csend... Hűvös távolság, mintha Exupéry két külön bolygólyán lennének. Mit mondjon? Már érezte nem kellett volna, ma nem. S azt a húrt is talán túlfeszítette, a titkon áhított szabadság vágya feledtette ki is ő valójában, hova tartozik. Nem. De egy boldog pillanatért bármit megtenne. Vagy csak a segítőkéz, hogy valaki kirángassa a mélyből. Az lenne a Csoda.
Az a pillantás, az a törődés amit kapott, Reményt ébreszt... Most hiányzik. Kettészakad.
- Kisasszony!... Holnap?
- Talán!

  Köszönet mindenért

Az ember azokra a történetekre emlékszik, amik jelentettek valamit, még ha másnak észrevétlen is. Az a pillanat maga a csoda, egy szikra, de leginkább egy sorsforduló. Hisznek benne, hogy a csoda megismétlődhet. Sőt várják is a csodát, és elvakultságukban nem eszmélenek rá, hogy a csodavárás taszítja A Csodát. Egymás mellett, de nem egymással... Hogyan? Talán majd a Csoda!
- Nem, nem Uram, nem lehetek az Öné! - A remény, s a sorsa vesztettség közötti csalódott lebegés. Fájt, észrevétlen feszített, mindketten meghaltak most egy kicsit.
Csend mély és feneketlen, olyan üres szertelen... A tétlen némaság a gyertya lángját pazarlón, ropogó tábortűzzé tette.
Volt a falon egy százéves, súlyos óra. De csak most tört át a magányon, s tette hírül kettejüknek itt vagyok, létezem "Tikk-Takk".
- De Kisasszony annyi minden... én...Önt - nem maradt folytatás, vagy csak a fejezet vége. Ki érti, megannyi univerzum, benne milliónyi csillag, ragyogás, báj... és keserűség. A nő. S most itt az kimondatlan szó. Ott van kettejük közt, egy lélegzetvétel még talán, de kínos... csend. Ki mondja el, egymásra várnak, a büszkeség és a sorsfordító támasz párbaja ez? Talán.  Az a szó bátorságot adna, de nem jő.
Mindketten ugyanazt akarják, ugyan az a vágy és remény él bennük. S még is. Egymás mellett, de nem egymással. Mindketten meghaltak most egy kicsit.
Holnap? - Talán. Ez a Remény.
- Uram! - egy kézcsók.
- Kisasszony!... Holnap?
- Talán!

Szeretem

Mind a tíz ujját,
A szemét, a kacaját...
mind a tizenkét kilóját!

Azt, hogy nem mond semmit!
Rám néz, s tudom érte vagyok!

Minél mélyebb egy érzelem annál nehezebb kifejezni. 
Non, Je ne regrette rien Ne, ne bánj meg semmit

Non, rien de rien
Non, je ne regrette rien
Ni le bien qu'on m'a fait
Ni le mal, tout ça m'est bien égal
Non, rien de rien
Non, je ne regrette rien
C'est payé, balayé, oublié
Je me fous du passé

Avec mes souvenirs, j'ai allumé le feu
Mes chagrins, mes plaisirs, je n'ai plus besoin d'eux
Balayées les amours, avec leurs trémolos
Balayées pour toujours, je repars à zéro

Non, rien de rien
Non, je ne regrette rien
Ni le bien qu'on m'a fait
Ni le mal, tout ça m'est bien égal
Non, rien de rien
Non, je ne regrette rien
Car ma vie car mes joies
Aujourd'hui, ça commence avec toi

Fontos? Nem tudom... Két embernek biztos. Mindenki más csak elmegy mellette, felveszi a fonalat, vagy teljesen érdektelen marad nem tudni. A történetet teljes valójában más nem ismeri csak az a két ember - fiú és lány, már nem is: férfi és nő.

Érdekes hullámzása az érzelmeknek, a sorsnak, s talán a vágynak is. Sokszor megtalálták egymást, megannyi történet. Sokszor kerülték el egymást. Egyszer régen még a múlt században, egymás mellé is sodorta őket a sors. Valami balszerencse, kishitűség vagy lélekgyengeség folytán azonban elengedték egymás kezét. Talán fiatalok is voltak a boldogsághoz, most egyikük sem találja azt. Azóta egy hiány, feneketlen szakadék tátong, élete egy részét veszítette el akkor ott, régen még a  napfogyatkozás előtt.
Június?… Régen volt, nem tudom.
- Menyjen, én másra vágyom! – Egy pillanat alatt olyan üresség kerekedik a lelkében, mintha egyedül maradt volna az univerzumban. Nem érteti, hisz tegnap még szerették... Egy madár üllt a fán talán gyurgyalag, nem is figyelt rá, most még is társa lett a magányban, "tyipity-lőrinc", mondta, s hirtelen egy ágon ülve kezdték szemlélni a történetet, fentről-kívülről. Talán így kell lenni, iagz most a düh és a mély csalódás uralta a lelkét.
Hiányzott a bujaság, de mégis szerelem az.  Nem az utolsó, de az igazi – ezt akkor ott még nem tudja, de évtized távlatából, megtisztulva, pőre lélekkel látni véli, s tudja. Azóta sem tapasztal ilyet.

Az opera ház fantomja.

Miért is ülünk le leírni azt amit senkinek sem mondunk el? Miért írunk naplót, amit senki el sem olvas? Közben titkon reméljük, az olvassa, akinek igazából szól.

 Egy kis város... egy kávéhzáz... Néhol igaz, néhol fikció. Egy vidéki Sanzon.

Akarni kell a jót,
S a rossz a múltba hull.
Edith Piaf