- Uram! - egy kézcsók... Esik szakadatlan, amolyan végtelen zápor, már egy napja. Tetétlen és egyensúlytalan lebegés, megszólított és megszólító között. Hűvös van! S a válasz is csak egy fejbiccentés. Ma ápolatlan, nem megszokott, de ez az eső, mindent mocskossá és büdössé tesz. Szinte a bőréig ivódik az a mocsárszag az embernek. Kellemetlenül is érezte magát így. Jelentéktelen.
Ma valahogy nem vibrál a levegő, túl nagy a magány és a kínos csend... Hűvös távolság, mintha Exupéry két külön bolygólyán lennének. Mit mondjon? Már érezte nem kellett volna, ma nem. S azt a húrt is talán túlfeszítette, a titkon áhított szabadság vágya feledtette ki is ő valójában, hova tartozik. Nem. De egy boldog pillanatért bármit megtenne. Vagy csak a segítőkéz, hogy valaki kirángassa a mélyből. Az lenne a Csoda.
Az a pillantás, az a törődés amit kapott, Reményt ébreszt... Most hiányzik. Kettészakad.
- Kisasszony!... Holnap?
- Talán!

  Köszönet mindenért

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.