Az ember azokra a történetekre emlékszik, amik jelentettek valamit, még ha másnak észrevétlen is. Az a pillanat maga a csoda, egy szikra, de leginkább egy sorsforduló. Hisznek benne, hogy a csoda megismétlődhet. Sőt várják is a csodát, és elvakultságukban nem eszmélenek rá, hogy a csodavárás taszítja A Csodát. Egymás mellett, de nem egymással... Hogyan? Talán majd a Csoda!
- Nem, nem Uram, nem lehetek az Öné! - A remény, s a sorsa vesztettség közötti csalódott lebegés. Fájt, észrevétlen feszített, mindketten meghaltak most egy kicsit.
Csend mély és feneketlen, olyan üres szertelen... A tétlen némaság a gyertya lángját pazarlón, ropogó tábortűzzé tette.
Volt a falon egy százéves, súlyos óra. De csak most tört át a magányon, s tette hírül kettejüknek itt vagyok, létezem "Tikk-Takk".
- De Kisasszony annyi minden... én...Önt - nem maradt folytatás, vagy csak a fejezet vége. Ki érti, megannyi univerzum, benne milliónyi csillag, ragyogás, báj... és keserűség. A nő. S most itt az kimondatlan szó. Ott van kettejük közt, egy lélegzetvétel még talán, de kínos... csend. Ki mondja el, egymásra várnak, a büszkeség és a sorsfordító támasz párbaja ez? Talán.  Az a szó bátorságot adna, de nem jő.
Mindketten ugyanazt akarják, ugyan az a vágy és remény él bennük. S még is. Egymás mellett, de nem egymással. Mindketten meghaltak most egy kicsit.
Holnap? - Talán. Ez a Remény.
- Uram! - egy kézcsók.
- Kisasszony!... Holnap?
- Talán!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.